A sajbázás régi sváb hagyomány, melyet az 1950-es évek elején még élénken ápoltak Visegrádon. Aztán csaknem ötvenévnyi szünet után a Visegrádi Német Kisebbségi Önkormányzat tagjai felelevenítették a már csaknem feledésbe merült hagyományt, és a fiatalokat is bevonva évről-évre összegyűlnek sajbázni a visegrádi Duna-parton.

A sajbázáshoz a tűz és a vállalkozó kedvű ifjak mellett kb. 10-12 cm átmérőjű nem túl száraz fakorongokra is szükség van. A tűzben a faháncs lángra kap, és amikor a korong elkezd izzani egy nyers mogyoróbot segítségével ki kell venni a tűzből. Aztán már csak ügyességre van szükség. A fiú kiveszi a korongot a tűzből, pörgeti a levegőben, ezzel izzítja, végül egy deszkán kilövi a Duna felé.

Egykor a visegrádiak nem a Duna-parton, hanem a Fekete-hegy oldalában rendezték meg a sajbázást és nem csak egy alkalommal. Hamvazószerda utáni szombattól kezdve egészen Virágvasárnap előtti napig minden szombaton összegyűltek és az izzó fakorongokat a hegyről ledobva annak a lánynak a nevét kiáltották, akinek a korongot, azaz a sajbát küldték. Mint húsvétkor a locsolókat, sajbázáskor a korongokat számolták izgatottan a lányok. Ki kapta a legtöbbet? Ez persze aztán még napokig beszédtéma volt a faluban. És amikor leszállt az este és hétkor megszólalt a templom harangja, a fiúk az utolsó sajbát a Szűzanyának küldték.

Ma már kicsit modernebb változatban, gáz segítségével izzítják a tüzet, a fiúk pedig – bár ügyességben hasonlítanak nagyapáikra, dédapáikra – már szégyenlősebbek, nem kiabálják a lányneveket, esetleg csak gondolnak valakire.

Szerencsére Visegrádon még ma is sokan emlékeznek erre a szép hagyományra, és a Német Kisebbségi Önkormányzat szervezésében, minden évben egyre többen gyűlnek össze a Duna-parton  hogy részt vegyenek a visegrádiak egyik féltve őrzött hagyományának ápolásában.