Az 1914-es görög-török egyezmény volt az első olyan jellegű próbálkozás a 20.században, amely két ország megoldhatatlannak látszó területi vitáját és a területükön élő kisebbségek problémáját lakosságcserével kívánta megoldani. Az egyességet megkötő politikusok csak a népet nem kérdezték meg erről, akiknek mérhetetlen megaláztatást, szenvedést és tragédiát okoztak. A török-görög eset azonban nem szolgált tanulságul, inkább mintául arra, hogyan lehet a nagy háború okozta szenvedéseket meghosszabbítani és tovább fokozni.
A helyben lakó svábok életét leginkább felbolydító napok 1947. augusztusára estek, amikor a kitelepítésre ítéltek csak néhány órát kaptak, hogy holmijukat összeszedjék, és örökre elhagyják szeretett szülőfalujukat.A németek kitelepítése „kollektív felelősségükre” való hivatkozással történt.
Ezzel párhuzamosan a csehszlovák–magyar államközi lakosságcsere keretében mintegy 200 felvidéki magyart is elhelyeztek kitelepített svábok megüresedett házaiba. A felvidékieket a csehszlovák hatóságok szintén a kollektív bűnösség ürügyén és épp olyan kegyetlen módon kényszerítették szülőföldjük elhagyására, mint a svábokat az itteni hatóságok. – hangsúlyozta az ünnep szónoka, a felvidéki Somorján gimnazistákat történelemre is oktató Horváth László. A felvidéki családok több helyről érkeztek: Somorjából és Zselíz környékéről, de érkeztek Pozsonyból, Komáromból, Nádszegről, Palástról, Búcsról, Bajkáról, Szőgyénből és Nagypeszekből, valamint az erdélyi Csíkszentkirályból is. A felvidékiek hátrahagyott berendezett, mindennel felszerelt házaiba szlovákokat költöztettek a csehszlovák hatóságok. – elevenítette fel a szónok.
Az ünnepség végén a megjelentek virágokat helyeztek el a meghurcoltak emlékművénél