2026. 01. 30. Kováts István régész előadása Visegrádon a Mátyás Király Művelődési Házban Fejezetek a 14-18. századi büntetőjog régészetéből címmel:

Amikor gondolkoztam az előadáson, akkor azzal kezdtem, hogy rögtön föl kellene oldani a kedves hallgatóság részére azt a látszólagos ellentmondást, hogy büntetőjog és régészet. És ez a két dolog hogy jön össze, és konkrétan a középkori és korújkori igazságszolgáltatás mára már elpusztult és föld alá került emlékeinek a kutatását célozza, ami az esetek 99,9 százalékban az egykori vesztőhelyekről van szó. De ennél természetesen a kérdés sokkal bonyolultabb.

Fogunk beszélni azokról a szimbólumokról és rituálékról és processzusokról, amelyek végigkísérték ezeket a szertartásokat, ugyanis az utókor elég sommásan ítéli meg a régi koroknak, a középkornak a büntetőjogi gyakorlatát. Ezek között vannak nagyon komoly tévhitek, de sokkal differenciáltabb és sokkal színesebb ez a kép, mint ahogy gondoljuk. És ami a lényeg, az az, hogy valóban, amit a régészet ehhez hozzá tud tenni, az a vesztőjeknek a kutatása, hiszen nagyon sok olyan egykori épület, bíróságok, börtönök, egyebek, azok tulajdonképpen átépítve még ma is állnak, de ez az úgynevezett jogrégészet vagy a jogi régiségek fogalma, tehát az egykori jogélet és igazságszolgáltatás tárgyi, épített és egyéb emlékei, ezekhez nagyrészt a régészet tud hozzányúlni. Még egy fontos dolog, hogy majd szeretnék arról is beszélni, hogy miért a XIV-XVIII. századot emeltem ki. Az első képen rögtön ezekre a szimbólumokra szerettem volna rávilágítani, hogy a mai szemmel nézve is érzékeljük és érezzük azt a dolgot, hogy mennyire fenyegető tud lenni mondjuk egy hóhérnak az ítélet-végrehajtás során használt álarca középen a XVII. század második feléből, Portugáliából, illetve a baloldali képen pedig a híres nevezetes Baptista Bugattinak, vagy más néven Maestro Tittának, a pápai állam hóhérának a hivatali öltözékét láthatjuk. Ugye ott van egy múzeum, ahol ezek ki vannak állítva. Az illető élete az egy nagyon jól dokumentált dolog, csaknem 500 embert végzett ki a pályafutása során, és egyébként egy nagyon köztiszteletben álló hivatalnok volt tulajdonképpen. A hóhéri létnek minden előnyével és hátrányával. Ugye ez a hivatali köpeny, amit ő hordott, ez most csúnya szót használjak, ez nem a munkaruhája, hanem ez a hivatali öltözék, ebben jelent meg az ítélethirdetések előtt, és ugye érzékelhető, hogy azért áraszt valami olyan nem túl jó érzés. A hóhérpallosokról pedig annyit mondanék, hogy ezek nem harci fegyverek voltak, ezek kifejezetten múzeumi gyűjteményekben maradtak meg alapvetően. Ezek kifejezetten azok a kivégzésekre, alaphelyezésekre készített nagyon sajátos szimbólumokkal ellátott, eleve úgy kialakított, súlyozott pengék voltak, amelyekhez egy egész csomó babonás szokás és hiedelem is tartozott a középkor évszázadai alatt. Például rendes ember ezt nem érinthette meg, hiszen bármi, ami a hóhérral kapcsolatos dolog volt, fizetett alkalmazottja volt az ítélet-végrehajtásoknak, az egész bírósági és ítélkezési apparátus egyébként igen, de emellett egy egész életük során - és erről majd még fogunk beszélni - hogy mondjam - távolságot kellett tartaniuk, tőlük tartottak távolságot a hétköznapi polgárok, tehát félreeső helyen lakhattak, templomokban az utolsó sorban ülhettek, a kocsmában saját külön asztaluk volt. Egy rendes ember a kiközösítés bűnét vagy büntetését nem akarta magára venni, akkor nem illethette kézzel a hóhért. Ez nagyon sok város ítélkezési gyakorlatában például a rossz életű nőszemélyek büntetése gyakran az volt, hogy a hóhérral kellett nyilvánosan táncolni. Tehát ez egy borzasztóan ambivalens és ellentmondásos dolog volt, de alapvetően a hóhér mestersége és személye a jobb fejlődésből következik. És hát ugye itt hogyan csatlakozik ehhez a régészethez? Ugye ezt csak azért tettem be, köszönöm szépen egyébként az elküldött értesítést, mert a Live science magazinban tavaly év végén jelent meg egy friss ásatásról ez a hír, hogy Franciaországban egy útépítés során találtak egy nagyon masszív kőalapozást is mellette, illetve körülötte egy ilyen tömegsírszerű néhány tucat holttestet semmiképpen sem beszélhetünk keresztényi módon történő eltemetésről. Az írásos források és a képi ábrázolások azt mutatták, hogy ez a XVI. században működő vesztőhelye volt a városnak. A XVI. században már sok írásos és képi forrás van, és alapvetően még név szerint is be tudtak azonosítani erre a periódusra olyan elítélteket, hogy milyen bűnökért vesztették itt az életüket, rekonstruálható ez az egész dolog. Tehát ez a korabeli ítélet és büntetés-végrehajtásnak a régészet által leginkább megfogható nyoma. És hát ugye a jogi keretek és az időbeli kereteket hogyha tisztázzuk. Ez két illusztráció. Az egyik a Herfordi Jogkönyv az 1370-es évekből, a másik pedig egy Ulysses Graf nevű, elég hánytatott életű zsoldos katona volt, aki a XVI. században Európa szinte minden harcterén megfordult, egy svájci származású, aki volt, viszont nagyon szépen rajzolt. A zsoldos létnek és az egyszerű rétegeknek és az egyszerű embereknek a hétköznapi életét, kocsma, mészárszék, ezek a helyszíneit örökítette meg egy rajzsorozaton, és ő egy vesztőhelyet is ábrázolt 1513-ban, és gyakorlatilag minden, amit ezen látunk, az abszolút adja azt a képet, amit aztán régészetileg nagyon sok helyen lehet igazolni. Tehát tulajdonképpen néhány félreértést eloszlassak. Eloszlassak. Általában a büntetés-végrehajtás és a halálbüntetés. A halálbüntetés nagyon régóta van, ez gyakorlatilag az emberi társadalom kezdeteitől, az ókortól egy úgynevezett bevett büntetés, egy úgynevezett rendes büntetési jogi szaknyelven Pöna Ordinária volt. Viszont úgy tűnik, hogy a XIII. századig ezt nagyon kevéssé alkalmazták. Ez jogfejlődésből következik. Ebben az időszakban a középkor évszázadaiban a kezdetektől fogva az a lényeg, hogy a legtöbb büntetést az írott jogforrások tartalmazták, de ezek köre meglehetősen szűk volt. Ezek az írott jogforrások a korai törvénykönyvek, általában az államhatalom aláásását célzó cselekedeteket tüntették fel. Tehát az úgynevezett mai szóban élő köztörvényes bűncselekményeknek a kezdetben nem volt országos és írásban rögzített szabályozása, ezeket eltérő helyi szokásjogok alapján vagy statuálisan szankcionálták. A másik pedig az, hogy ebben az időszakban folyamatosan teret nyer az állam által alkalmazott büntetési rendszer, és a korábban egyetemes magánbosszú, amit egyébként a törvények engedtek, ez fokozatosan visszaszorult. Ez nagyjából az az időszak, ez körülbelül a 13-14. század elején kezd el megváltozni. A másik pedig, hogy tovább bonyolítja a kornak a jogéletét, hogy egyszerre két párhuzamosan egymásban létező büntetőjogi normarendszer létezett az egyházi és a világi elbírálás alá eső bűncselekmények, és hogy különösen a 8-12. században az igazságszolgáltatás szerves részét képezték a különböző ordáliák, az istenítéletek, a párbajok és az eskük is. Ez a kép alapvetően a XIV. század elején kezd megváltozni. Ekkor jelennek meg azok a privilégiumok, azok az írásban lefektetett dolgok, amelyek különböző hatóságoknak, városi tanácsoknak, földesuraknak, vármegyei törvényszékeknek, egyebeknek, egyházi, tehát kolostoroknak adott esetben büntetőjoghatóságot biztosítanak az alattvalóik, a polgáraik, a jobbágyaik felett. Ezek a prioritások a XIV. századtól egyre inkább tartalmazzák azt, hogy felhatalmazzák a kedvezményezettet arra, hogy a törvények által nem szabályozott büntetőjogi kérdések esetében saját maguk is alkalmazhassanak új büntetőjogi normákat, és az egyes bűntettek halállal való büntethetőségére is kiterjedt. században jelennek meg a minősített halálbüntetési nemek nevesítve, és a végrehajtott kivégzések száma is jelentősen megnő. Magyarországon egyébként hasonló folyamatok zajlanak le a jogtörténetben, amik Szent István törvényei intézményesítik a halálbüntetést, Szent László a lopás egyes nevesített eseteire terjeszti ki, de mégis úgy tűnik, hogy a 13. századig sokkal kevésbé alkalmazzák, mint korábban. Nálunk is egyébként a 14. századtól jelennek meg azok a privilégiumok, amikről én beszéltem, és majd erre fogunk példát látni. Igazából a XVI. század az, amikor német területeken V. Károly császár nevéhez nevezett konstitúció kriminális Karolina. Ez már írásban rögzítette a halállal fenyegetett cselekményeket, de a korábbi évszázadok jogi rendszertelenségét nem tudta megkülönböztetni, de mégis valamilyen szintű vagy nem tudta visszaszorítani, de mégis valamilyen szintű jogbiztonságot teremtett. Magyarországon például a minősített halálbüntetési nemek, amiket itt látunk, halmazati büntetések, egyebek, azok a XVI-XVII. században valószínűleg német mintára jelennek meg, hiszen a Szent István korától kezdve nagyon úgy tűnik, hogy ezek a törvényekben lefektetett jogintézmények, egyebek, ezek nyugati átvételek. Alapvetően a helyi szokásjogi szabályokkal együtt kiegészítve. Nálunk a Werbőczy-féle tripartitum az, ami már írásban próbál egy egységes keretet adni a dolgoknak, de ez igazából egy ilyen felemás dolog, tehát a szokásjogi szabályozás, ami alapján minden egyes város, földesúr, egyebek el tudta dönteni azt, hogy ő milyen büntetéseket alkalmaz, az a 16-17. században is nagyon erőteljesen érvényesül, bár a 17-18. századtól már egyre ritkábban. És Európában is, akárcsak Magyarországon, a 18. száza, a felvilágosodás az, ahol egyre inkább elkezdik visszaszorítani a Habsburg időszakban a februárban is volt abszolutizmus korában egyre inkább korlátozzák, keretek közé szorítják a halálbüntetést, a kínvallatást, egyre inkább a közmunkát, szabadságmegvonást, hajóvontatást, kényszermunkát, börtönbüntetést, ezeket próbálják meg alkalmazni, de ennek a szokásjogi szabályozásnak a visszaszorulása igazából csak nagyon lassan megy. A Mária Teréziának volt egy ilyen törvénykönyve, II. Józsefnek volt egy ilyen törvénykönyve. Tehát a lényeg az, hogy vesztőhelyeken végrehajtott kivégzések még a XIX. században is előfordulnak az utolsó ilyen nyilvános kivégzés Magyarországon az 1820-as években Sátoraljaújhelyen volt. Egyébként, amin alapvetően a mai fogalmaink szerint középkor, nyilvános halálbüntetés vesztőhelyen történt dolga, aminek egyébként majd lesz jelentősége a későbbiekben. Ez egyben megmagyarázza azt, hogy miért a 14-18. századról beszélünk. A történeti, régészeti értelemben a 14. század az már a késő középkornak az időszaka, a XVIII. század pedig a koreai kornak a vége, de az, ami a mi fejünkben él, hogy középkori kegyetlenséggel végzik ki itt az embereket. Ez alapvetően a 14. század előtt nem különösebben jellemző, előfordul, de nem ez a jellemző, hanem igazából a XIV és XVIII. század között, ami történeti, régészeti értelemben már nem egészen középkor. És ez a sajátos világ, amiről most beszélünk, ez alapvetően ezek között a történeti keretek között képzelhető el. És akkor így jutunk el a jog régészetéhez, tehát definíciószerűen hagyományos régészeti módszerek alkalmazásával feltárt, a korabeli jogélettel és igazságszolgáltatással kapcsolatba hozható lelőhelyek, objektumok tárgyi leletanyag kutatására irányul, jogrégészeti alapokon fejlődött, vagyis régiség alapokon fejlődött, és egy többféle forrástípust alkalmaz. Itt ugye van néhány könyv, ami alapvetően német területeken volt jellemző. Ez a szigorú tekintetű úr a bal felső sarokban, Scarson Amira német jogtörténész, aki 1890-ben használta elsőként ezt a jogrégészet kifejezést, és ezzel a jogtörténeti kutatásnak egy teljesen új ágát alapította meg. Tehát alapvetően Magyarországon inkább jogi kultúrtörténetről beszélhetünk, de a lényeg az, hogy a jogtörténettel vagy alapvetően jogászok jogtörténésszel foglalkoztak. Az Amira által lefektetett alapokon három párhuzamos fogalom alakult ki, ez a jogi régiség, a jogi szimbolika és a jogrégészet fogalma. Gyakorlatilag mindegyik valamilyen szinten ugyanazt jelenti, de alapvetően arról van szó, hogy bármi olyan információhordozó, legyen az művészeti alkotás, írásos forrás, képi ábrázolás vagy régészeti lelet, aminek a jog és a jogfejlődés és a jogtörténet szempontjából forrásértéke van, azzal ez a jogi régiség, illetve jogrégészet foglalkozik. Magyarországon alapvetően jogi kultúrtörténetről beszélünk, ezt alapvetően a jogtörténészek, Kajtár István, Mezei Barna, Bódiné Belizmay Kinga. A régészeti történeti vonalon Temesvári Ferenc kezdték el ezt gyűjteni és használni, de a klasszikus és hagyományos értelemben vett régészet az még hosszú ideig váratott magára. Beszéltünk egy olyan fogalomról itt az előbb, hogy jogi szimbólumkutatás. A képi ábrázolásokon, de a régészeti feltárásokon, illetve a rendelkezésre álló írásos források alapján is elmondható az, hogy gyakorlatilag maga a középkornak, illetve a XIV-XVIII. századnak szokásjogon alapuló jogi élete és igazságszolgáltatása az át meg át volt szőve hihetetlen mennyiségű szimbólummal és rituáléval. A Herfordi jogkönyv újra a bal oldalon láthatjuk a feszületet, a bírónak az asztalán láthatjuk a kardot, ami tulajdonképpen az ősidők óta az igazságszolgáltatásnak az egyik nagyon-nagyon fontos jelképe. Ez egy bírósági jelenetet ábrázol. Lent az írnok, amelynek szintén egy borzasztó fontos szerepe volt, és középen a bíró borzasztóan fontos szerepe volt ezekben az évszázadokban, és különösen a jogi életben és igazságszolgáltatásban a színeknek. Tehát az, hogy a sárga az az árulás színe, a kék, a tisztaságé, a bíbor a méltóságé. Tehát ezeknek mind nagyon fontos szerepe volt, és külön-különösen a bíróság tagjait. Nagyon érdekes, hogy például a korai évszázadokban, 14-15-16. században így kifejezett bírósági épület és tárgyalóterem nem volt, vagy kevéssé volt. Főleg német területeken, de úgy tűnik, hogy a korai időkben Magyarországon is a település mellett egy nagy magányos fa mellett gyűltek össze a bíróságnak tagjai, és ott hozták az ítéleteiket. Ezt a jelenetet látjuk Dibo Schilling krónikájában. A harmadik pedig a pallos tartó kéz, a jus gladiii-nak vagy a vérhatalomnak a jelképe, ami önmagában véve egy szimbólum. Ez még a mai napig lehet látni ezt a pinkafői pellengért, igaz, csak töredékesen, és igaz, hogy áthelyezve, tehát ez a halálbüntetés végrehajtásána, gyakorlásának a jogát jelentette. Gyakorlatilag egy fizikai értelemben is, tehát mindenki számára egyértelmű volt, hogy az adott településen létezik a vérhatalom, tehát létezik a halálbüntetések kiszabásának és végrehajtásának a joga, és ez mindenki számára egyértelmű volt. Tehát ezek talán a legfontosabb szimbólumok. De tulajdonképpen az egykori jogi élet és igazságszolgáltatás szinte minden pillanatát átszőtték ezek a szimbólumok. A középső képen a Brandenburgi Törvénykönyv címlapján láthatjuk azokat az instrumentumokat, eszközöket, helyszíneket, amelyek az igazságszolgáltatásnak a nagyon jellegzetes jelképei voltak, vagy például a hamburgi stratégiai miniatúra ábrázolásán, ahol gyakorlatilag össze van szedve minden olyan. A pellengértől ugye itt a börtön, a börtön, a pellengér, a vesztőhely, illetve itt láthatjuk a hóhérnak az alakját, ami szintén mindenki számára egyértelmű és nyilvánvaló volt.

És ugye a jobb alsó képen pedig Franz Schmidt nürnbergi hóhérnak az egyetlen fennmaradt ábrázolását láthatjuk. Ő az 1570-es évektől 1620-as évekig Nürnberg városnak a hóhéra volt, és azért egy borzasztó érdekes személyiség, mert ő írt egy naplót, ami egy nagyon ritka dolog. Eredetileg úgy tűnik, hogy azért kezdte el írni ezt a naplót, merthogy feljegyezte benne a delikvenseket, hogy kiket, milyen bűnökért küldött át a másvilágra. Viszont néha nagyon részletes háttérinformációkat ad az életközépkor, illetve a koreai kor sötét világáról, a tolvajnyelvről, onnan tudjuk, hogy napjainkban is nagyon megrázó, nagyon súlyos bűncselekmények akkor is éppen úgy előfordultak, és ismerjük az élettörténetét. És ez nagyon érdekes dolog, tehát a hóhér az egy személyben is egyfajta szimbólum volt az államhatalomnak és az igazságszolgáltatásnak a szimbóluma. Alapvetően ő úgy lett hóhér, hogy 16 éves korában az apját, aki favágó volt, azt kényszerítették arra, hogy egy parasztfelkelés leverésekor akassza fel a vezéreket, és onnantól kezdve a társadalom és az ő közössége őt kiközösítette, és egyszerűen felkapott az álla, és kénytelen volt hóhérnak állni, és az ifjú Franz Schmidt, aki akkor 16 éves volt, egyszerűen nem volt más választása, hanem innentől kezdve először Hoff város hóhérai voltak, és utána, amikor átvette az apjától ezt a hivatalt, fizetett rendes városi méltóság és tisztség volt, onnantól kezdve ő volt a Nürnbergnek a hóhéra, ő is több száz embert végzett ki, és az ő egész naplója egyébként egy borzasztóan érdekes ebből a szempontból. Nem csak a hóhéri létnek a különböző árnyoldalairól szól, hanem nagyon jó képet kapunk arról, tehát mondjuk a korabeli bűnözésnek és egyebeknek a világáról.

Jelképes büntetések voltak, nem csak a halálbüntetésben, hanem a megszégyenítésnek, ami tulajdonképpen egy külön büntetési tételnek számított, és nagyon gyakran egyébként a halálbüntetéssel párhuzamosan is alkalmazták ezeket a dolgokat, tehát mást ne mondjak, az, hogy valakit a vesztőhelyen temetnek el, vagy netántán közszemlére teszik a maradványait, bármennyire furcsa, az egyfajta megszégyenítés volt, tehát megtagadták tőle a keresztény rítusok szerinti temetést és temetkezést, és éppen ezért volt, de ahogy megyünk előre az időben, már a XIV. századtól létezett ez a gerendára ültetés gyakorlata, amiről egyébként magyarországi írásos források is szólnak, hogy valakit meztelenül fölültettek egy gerendára és körbehordozták. Ez az egyetlen ábrázolás ismert róla, de a közismertebb a fa és a lóból készült fa és szamár a megszégyenítésben, ez a XIX. században, például bizonyos területeken még iskolai gyakorlatokban is tovább élt. Illetve ezek a különböző szégyentáblák és szégyenálarcok, ezek is fennmaradtak különböző múzeumi gyűjteményekben, kisebb súlyú bűncselekmények esetében alkalmazták ezeket, hogy mondjam, káromkodás, hogy mondjam, parázna életvitel, tehát minden olyan, nagyon sok erkölcsi, vallási és egyéb normasértésért kiszabhatták ezt, és ez is, hogy mondjam, tulajdonképpen ezek is egyfajta jelképpé váltak. De ebbe a körbe tartoznak, a szimbólumkutatás körébe tartoznak az államhatalom és az igazságszolgáltatás szimbólumai, a különböző állatalakok, a legfőbb bíró ábrázolása a karddal, illetve a mérleggel, de tulajdonképpen ezt a szimbólumot tünteti fel Machiavelli, a fejedelem című munkájában is, amikor a különböző állati tulajdonsághoz hasonlítja a jó államvezető és a jó államvezetés ismérveit.

A jogi régiség fogalmától és a jogrégészet fogalmától indítunk el a vesztőhely régészetig, ami már egyébként, ami gyakorlatilag csak a '90-es években kifejlődött a régészeten belül és az úgynevezett történeti régészeten belül. 16-17-18. században egy teljesen külön irány. Ez az egykori ítéletvégrehajtó helyeknek a kutatását jelenti. Nagyon erős német területeken ott kezdték el, és Nyugat-Európában, de az utóbbi időben cseh és lengyel területeken is szisztematikus kutatási programok vannak arra, hogy ezeket a helyeket megkeressék és feltárják. Magyarországon is vannak ennek nagyon komoly előzményei. Két nagyon fontos tudománytörténeti eseményt kell megemlíteni vagy folyamatot. Az egyik az, hogy 1906-7-ben megjelent Vajna Károlynak a Hazai régi büntetések című könyve. Ez egy kétkötetes monumentális mű, és hihetetlen részletességgel tárgyalja a régi korok magyarországi igazságszolgáltatásának a helyszíneit, a szereplőit, az eszközeit, alábüntetésektől egészen a börtönbüntetésig, tehát nagyon sok mindent. Vajna Károly egy jogakadémiát végzett tudós volt, aki aztán a budapesti Országos Gyűjtőfogháznak lett az igazgatója, és volt egy nagyon erős történelmi érdeklődése. A szamosújvári vár történetéről például írt tudományos értekezést, és a szakmai érdeklődése és a múlt iránti vonzódása vezette oda, hogy a teljesség igényével nekiállt felgyűjteni a magyarországi büntetés-végrehajtás legkülönbözőbb emlékeit. Ebből egyébként alapítottak egy múzeumot az első világháború környékén, ez az Országos Börtönügyi Múzeum lett, ahol a legkülönbözőbb kivégző és kínzóeszközök, rabmunkák, bűnjelek, tehát mindent összegyűjtött. Az, hogy a magyarországi kutatás gyerekcipőben jár, annak az is az oka, hogy ez a gyűjtemény a II. világháborúban elpusztult. Tehát nagyon-nagyon kevés dolog maradt meg. Ami meg igen, Kecskeméten van egy ilyen kis kiállítás az ottani múzeumban Magyar Büntetésügy emlékei címmel. Tehát, hogyha valaki az egykori Vajna-gyűjteményt szeretné megnézni, a maradványait, akkor ezt ott lehet, de a könyv az a hazai régi büntetések, az a mai napig abszolút pótolhatatlan. A másik, ami egy régészeti vonatkozás, ez a magyar jakobinusok temetkezőjének a feltárása, ez volt az első olyan régészeti esemény Magyarországon 1914-ben Bartucz Lajos vezetésével. A történet mindenki előtt ismert, Martinovics Ignác és a magyar jakobinusok igazgatóinak kivégzése 1795. május 20-án a Vérmezőn. Most ez egy nagyon-nagyon jól dokumentált kivégzés volt. Kazinczytól kezdve rengetegen leírták, rengeteg szemtanúnak a visszaemlékezése van, rengeteg ábrázolás van. Tudjuk azt, hogy az öreg budai hóhér, az öreg sigray Jakab grófot először nem tudta lefejezni, és a fiatal egri hóhért kellett bevonni, tehát nagyon részletesen megvan, viszont a temetkező helyeket politikai okokból titokban tartották, és egy nagyon-nagyon részletes és nagyon kiterjedt kutatással a 19-20. század végén térképvázlatok, jegyzetek, nagyon szisztematikus és egyébként elsősorban kegyeleti okok miatt történő felkutatásáva. Bartucz Lajos vezetésével 1914-ben sikerült megtalálni ezeket a sírokat. Ugye mind a hét testet feltárni, antropológiai vizsgálat következett, és azonosították őket, tehát ez a tudományos igényű személyazonosítás nem volt. Tehát ez volt az első olyan esemény Magyarországon, ami tulajdonképpen ebbe a körbe sorolható. És hát ugye, hogyha a vesztőhelyeket akar az ember keresgélni, hogy valakinek ilyen furcsa dolgai vannak, akkor egyrészt manapság már a modern technika elég sok mindent segít. Egyrészt, ami a más régészeti lelőhely és a talajradar és a lidor. A bal oldalt egy ausztriai lelőhelynek ezt a nagyon jellegzetes kőkört, ami ilyenkor kirajzolódik, illetve a mai napig álló emlékek és a mai napig megtekinthető emlékek, ami Szlovéniától Nyugat-Európáig nagyon-nagyon sok minden van.

Külön érdekes egyébként, majd erről beszélünk, hogy Magyarországon ezekkel mi történt. Körülbelül az, mint ami Európa szerte, de mégis ott egyszerűen eredeti helyükön, történeti forrásokkal igazoltan nagyon sok esetben megmaradtak ezek a dolgok, és az ásatás után több helyen régészeti témapark és egykori veszprémiek helyszíni bemutatása is következik, ahol egyébként hagyományőrző ünnepségeket szoktak tartani, és egy-egy ilyen ítélet-végrehajtási, kivégzési rituálét el szoktak játszani a nagyérdeműknek, és ezek elég hiteles rekonstrukciók és idegenforgalmi látványosságok. A segédtudományokról csak tényleg nagyon röviden, értelemszerű, hogy az ott előkerülő emberi maradványokat már csak a fizikai sérüléseik miatt is antropológiai vizsgálatok alá szokták venni. Nagyon gyakori, hogy a vesztőhelyeknek és a környezetét dögtemetőnek használják. Tehát állatmaradványok is elő szoktak ezeken a helyeken kerülni. Módszereit tekintve az úgynevezett hadtörténeti régészet, tehát hadszínterek, csataterek kutatása szintén fontos módszereket vesz át maga ez az irányzat, és ami esetleg egy kis magyarázatról szól, az az igazságügyi régészeti és igazságügyi antropológia, ami már pár évvel ezelőttől kezdve Magyarországon is van, és ez alapvetően a recens, tehát napjaink bűnügyi helyszíneinek és tetthelyeinek régészeti módszerekkel történő kutatását, tehát a nyomrögzítést, egyebeket, ezeket most már gyakorlatilag ez egy angolszász gyökerű és egy angolszász eredetű módszer, tehát éppen azért, merthogy a hadtörténeti kutatásban ilyen komoly eredményeket értek el a modern bűnügyi nyomozásban is, hogy mondjam, mindig alkalmaznak régészeket. Tehát ezek ilyen munkacsoportok, és ezek a régészeti módszerek nagyon fontos, de visszafelé is működik a dolog. Tehát az egykori jogélet és igazságszolgáltatás tárgyi emlékeiben ennek a tudományágnak az eredménye is nagyon sokat segíthet. Ha Magyarországon próbálunk veszélyeket keresgélni, akkor először is írott forrásokat, törvényszövegeket, törvénygyűjteményeket, okleveleket, határjárások emlékeit lehet megemlíteni, amelyek általánosságban szoktak néha vesztőhelyet említeni. Itt van egy pár példa. Például Mátyás királynak ez a bizonyos oklevele, amit Kelidi Gál és Telekessy Benedek részére engedélyezte tulajdonképpen a pallosjogot. Tehát ez az, amiről az elején beszéltem, hogy ezek a privilégiumok, ezek büntetőjoghatóságot adnak bizonyos földesuraknak, tehát meg van nekik engedve az, hogy akár halálbüntetést is hozzanak az uralkodótól vagy más várostól teljesen függetlenül. Ez azzal függ össze, hogy Mátyás gyakorlatilag az 1460-as években azért neki nem volt olyan nagyon stabil szerepe, és tömegével osztogatta ezt a pallosjogot, egyszerűen azért, mert a felvidéki huszitákat vissza kellett szorítani. Olyan áldatlan állapotok voltak, hogy ezt ő szükségesnek ítélte meg, és ez egy ilyen minta oklevél egyébként, tehát ez ugyanezzel a szöveggel, csak más névvel nagyon sok helyen megvan. Vagy ami nagyon érdekes, hogy amikor megemlíti azt, hogy a joghatóság jelképe az akasztófa és a pellengér. Ez a székesfehérvári kiváltságlevél, tehát felállíthatja. Ebben az a vicces, hogy a kőműveseket, az ácsokat a tanács felszólítja, hogy kevesebbet igyanak és többet dolgozzanak, mert még nem készült el ugye vesztőhely. És hát ugye más ilyenek, amiket egyszerűen csak tudunk arról, hogy ott a környéken lehetett egy vesztőhely, és nagyon érdekes, ezek a beszédes földrajzi nyelvek, például a nyakvágó, ami Miskolc egy külterületi település részén egy vesztőhely meglétére utal, csak éppen az a terület már beépült, vagy a Sintérberg, ami nem más, mint az aquincumi katonai amfiteátrum, amit bizonyíthatóan a XVIII. században kivégző helynek használtak. Akkor vannak, amelyek topográfiai szempontból is érdekes részeket tartalmaznak. Például a budai vesztőhely, amit régészetileg egyáltalán nem ismerünk, mert ez ma nagyjából ott a Margit körút Széna tér által határolt sávban van a topográfiai kutatások szerint ez egy 1390-es határjárás, amely megemlíti, hogy megemlíti a Szent Lázár egyházat és a Szent Lázártól a vesztőhely felé. Tudjuk azt egyébként, hogy a XIV. századi Budán alapvetően két büntetés-végrehajtási helyszín volt. Az egyik az a külterületi, amiről ez az oklevél szól. Ez az első és egyetlen említése, és ez a legkorábbi általam ismert forrás, ami egy kivégzőhely meglétéről tudósít. Nagyon érdekes, hogy ez a bizonyos Szent Lázár egyház, ezt is ismerjük. Egyébként ez a történeti források szerint ez valószínűleg egy leprozárium volt, tehát leprás betegek összetartását és gyógyítását szolgáló hely, és ez máshol is tankönyvszerűen így van, hogy ezeket a szeméttelep, szemétégető, dögtemető, lepratelep, egyebeket ezeket a külterületeken a vesztőhely környékére próbálják meg összpontosítani. Mind tisztátalan, rendes ember által messziről elkerülendő rész. Tehát ez ilyen szempontból nagyon lényeges és nagyon fontos forrás. Az elhelyezkedésről volt szó ebben, alapvetően a falakon kívül, vagy a városon kívül, és ez a számtalan ábrázolás, ami ezekről szól, az valóban ezt mutatja nekünk, hogy alapvetően a falaktól, városkapuktól, a bevezető úttól belátható távolságra, mindig dombon és magaslaton, ugyanis a büntetés és az ítélet-végrehajtás és az ezt követő, ezek a nagyon kötött szertartások, ezek közszemlére tétel, egyebek, aminek megvolt a maga nagyon aprólékos szabályozása, és amiben vallási elemek, babonás szokások keveredtek. Ezek tulajdonképpen alapvetően a nyilvánosságot szolgálták, illetve az elrettentést szolgálták, illetve a megtorlást szolgálták. És ez a helyszínkiválasztás ezekben az esetekben ez egy teljesen tudatos döntés volt. Tehát ez megint csak egy ilyen aranyszabály, hogy ezeket a helyeket az egykori városok külterületén kell keresni, és ezt a régészet számos ponton igazolta. Vagy pedig a falakon belül voltak, hogy a középkori buda esetében beszéltünk arról, hogy a falakon kívül említi ez az oklevél a vesztőhelyet, de tudjuk azt például, hogy a Szent György kápolna mellett a káposztás piacon volt a pellengér, és az ítéletek egy részét ott hajtották végre, tehát a belterületen is volt egy. És ugye azért ezt a párizsi példát hoztam, mert ez egy nagyon-nagyon jól dokumentált, tehát ott szisztematikusan felgyűjtötték azokat az erőszaknak, illetve a büntetésnek a térhasználatát a XV-XVI. századi Párizsban, ami egyrészt mutatja azt, hogy a fizikai büntetések és a testi büntetések a 16. században lényegesen erőteljesebben jelen voltak, sokkal gyakrabban alkalmazták őket egyébként, mint korábban. Ennek ugye különböző okai vannak. Ugye a 15. században a Vásárcsarnok, a Graves tér és ez a Mount Faulkon nevű nagy királyi bitó, de ez a városon kívül van, ezt a hármat említik, és a XVI. században ehhez képest meg van egy csomó, ahol kivégzéseket, fizikai büntetéseket, pellengért, egyebeket állítottak föl és használtak. A Montfauchorról egy külön történetet lehetne írni. Kettő ilyen volt Európában. Az egyik ez a bizonyos Sólyomhegy. Ugye Victor Hugo a Párizsi Notre-Dame című regényében nagyon részletesen leírja ezt a Sólyom-hegyet. Ugye a Calzimodo, az Esmeralda holttestével a végén ennek a Montphologonnak a pincéjébe menekül, jobban mondva az eszmeralda holttestét odaveszik, és akkor sok száz évvel később ott találják meg a klubos csontvázat. Ugye ez a Montfaun ez egy királyi alapítású bitó volt a XIII. században. A legfőbb útvonalon, ugye a brugge-i Itinerianust is feltünteti egyébként. Tehát arról van szó, hogy bárki, aki ezen a városkapun keresztül belépett a városba, az szembesült ezzel a monumentális, többszintes, gyakorlatilag 400 éven keresztül használt kivégzőhellyel. Egy angol utazó is leírja, de nagyon sok ábrázolás is van róla. Nagyon hasonló volt a londoni is egyébként, ez a bizonyos Tiborn tri, vagy Tiborné fa, amiről szintén nagyon sok forrás van. Tehát ez azért ekkora és azért ilyen óriási. Alatta volt egy óriási pince, ahol a kivégzettek holttesteit dobták be és ásták, és ugye gyakorlatilag ezen nagyon lehet érzékelni, hogy a közszemlére, tételre szolgálnak ezek az oszlopok, és nagyon-nagyon messziről lehet látni. Tehát számos utazónak a leírása van, és ez mind-mind az elrettentést szolgálta arra, hogy valaki a város felé közeledik, az legyen tisztában azzal, hogy itt bizonyos cselekedetekért mi várhat rá. Ez egy teljesen tudatos dolog volt, ugye megint csak az igazságszolgáltatásnak a szimbóluma. Más kérdés, hogy ez az elhelyezkedés egyébként, ez nagyon gyakran a bírósági kerület határát is jelölte, tehát az, ahova tették, onnantól kezdve egy másik város joghatósága érvényesült, és ilyen értelemben véve is egy jogszimbolikai aktusa volt. De hogyha az írott forrásokat nézzük még, hogy a külső kinézetről is lehet ilyen adatokat szerezni belőle, hogy lépcsője volt, hogy falazott emelvényen állt, ezek mind-mind nagyon fontos krónikás adatok régészeti szempontból, és ami egyébként még egy nagyon érdekes dolog, hogy néha leírják azt is, hogy tulajdonképpen mi történt a kivégzett holttestével a kivégzés után. Ez például egy ilyen közelből származó adat, amit egyébként a régészeti kutatások egyébként szintén igazolnak, mert pont így is pont ebben a formában kerülnek elő az ítélet-végrehajtásoknak az áldozatai. Nagyon fontosak a képi források, a városképek, metszetek, veduták. Német területeken, mivelhogy maga a kutatás is ott indult el, innen van szintén a legtöbb adatunk. A legkülönbözőbb formákat lehet felfedezni a kétágú, háromágú, négyágú, kőből falazott, négyzetes alaprajzú, kör alaprajzú, ajtóval ellátott egyebek, és ezek az írásos forrásokkal kiegészítve ezek nagyon-nagyon fontos dolgok. Az az érdekes, hogy nagyon sokszor egyébként nem igazolható. Pont Németországban végeztek egy olyan kutatást, hogy 2000-nél több ilyen metszetet néztek át, és ellenőrizték azt, hogy ez a vesztőhely tényleg lokalizálható-e, és kevesebb mint 200-at találtak, mert nagyon sokszor ilyen nem létező vesztőhelyeket rajzoltak be a térképre, jelképezvén azt, hogy alapvetően annak a városnak volt ilyen joghatósága, csak éppen amire írásos példa is utal, hogy nem mindig volt rá pénzük, hiszen ezek elég drágák voltak. Vannak ilyen szempontból magyar adatok is, például Szolnok látképe Georg Hofnagel 1617. évi metszetén, ugye ott a bal felső sarokban be van karikázva, és itt a jobb képen ki van nagyítva, és szépen le is írja, ezt két másik metszet is igazolja, hogy valóban ott lehetett ez a vesztőhely a XVII. században. A probléma az, hogy a város aztán terjeszkedett, és gyakorlatilag ez a rész ma már belterületen van, tehát a szolnoki kollégák kutatásaiból tudjuk azt, hogy ez ma már elérhetetlen, hiszen ezek a városok túlnőtték az eredeti kereteiket, és ez ma már elég kis esélye van, hogy ezt meg lehessen találni. Ugyanez a helyzet Sopron város térképén, de hogyha megnézzük azt, hogy Sopron első ízben történeti forrás a XVI. században, 1595-ben említi, és 1853-ig úgy tűnik, hogy folyamatosan használják. Erre vannak adatok, ez a várostól nem messze magasodó bécsi dombon van, egy kőalapozású emelvény, ugye a három bitófával és a keresztgerendával a tetején, ami egy teljesen jellemző korszakbeli forma. Ezeken a neveken említik a különböző források, ezt a Magyar Várostörténeti Atlasz gyűjtötte egyébként össze. De a képi források közül nagyon érdekesek a csataképek vagy az ostromábrázolások. Ez azért van, mert a városok környékének kiemelkedő pontjaira épített vesztőhelyeket nagyon gyakran felhasználták ilyen harcok során, mondjuk ütegállásként ugye itt lent lehet látni egy ilyen képet. Tehát ez szintén egy nagyon fontos és jellemző forrásnak tekinthető. Vagy a hadseregek felvonulása és a tábora, és akkor ilyenkor el lehet dönteni, hogy további kutatásokat kellene végezni ez ügyben, hogy most melyik az igaz, ugyanis ez a Nicolo Angelini akvarellje, ez Győr várát és II. Miksa hadainak a táborát ábrázolja 1566-ban, és itt két helyen is ábrázol vesztőhelyet. A Rába jobb partján, bal partján ábrázolja azt a kétágú akasztófát, pedig egyébként ugyanez az ábrázolás, ugyanezen az ábrázoláson, ott a másik képen. Ugye megnevezi a funkcióját is a Berg Desgericht, tehát a bitófának a helye, és történeti források alapján tudjuk, hogy valószínűleg ez az utóbbi lehetett ez az igazi. Ez csak azért egy érdekes dolog, mert az ember ilyesmit keresgél, akkor ugye több forrástípust kell figyelembe venni, és ez nem biztos, hogy ez például egy helyes és egy jó ábrázolás. De nagyon érdekes, hogy ezeknél képzőművészeti alkotásokat lehet figyelembe venni a hétfőbűn, a háttérben ott van az akasztófa vagy a halál diadala képén. Ugye a Lady Jane Gray kivégzése Paul Delaros 1833. Ez azért nagyon érdekes, mert ez azt a jelenetet, ez egy gyakorlatilag ilyen fotórealisztikus ábrázolás. Ezt pontosan lehet tudni, hogy az avaros Tudor időkben ő volt a híres nevezetes és nagyon fiatalon megölt kilenc napos királynő, kilenc napig volt uralkodó, és utána egy hónapig gondolkoztak, 17 éves volt egyébként, és egy hónapig gondolkoztak rajta, hogy akkor kivégezzék vagy se. És akkor végül is úgy döntött a politika, hogy igen. Tehát nagyon-nagyon részletes leírások vannak rajta, és ezt a jelenetet ábrázolja, amikor odasegítik a fejvágó tőkéhez, ugye a hóhér a jobb sarokban, de pontosan ugyanazokkal az öltözék, az eszköz, az övön a kötél, sőt, akik a művészettörténészek azt mondják, hogy azt, hogy a tó melyik részén történt ez a dolog, a festmény alapján be is lehet azonosítani. Tehát ez egy nagyon-nagyon részletes és nagyon jó ábrázolás. A másik ugye az egy, azt a pillanatot ábrázolja, amikor három gazember, vagy három ilyen bandita a golyókat önt a kivégzetteknek a láncaiból. Ugye ez is egy jellemző dolog volt egyébként, hogy a vesszőhelyről lopott és szerzett különböző tárgyakat, láncokat, kampókat, meg egyéb más súlyos dolgokról, testrészeket, egyebeket, erről nem is beszélve. Ezeket különböző mágikus dolgokhoz és szertartásokhoz használták föl, ezért a néphitnek és a babonának voltak ilyen jellegzetességei, és vannak is erre források, például ez a hóhérnapló is ír erről, hogy a hóhéroknak ebből komoly mellékjövedelme volt, hogy egyszerűen megengedték azt, hogy mondjuk valaki elvigye a delikvensnek a láncát például, vagy valami, illetve nagyon gyakran magát a holttestet lopták el. De a lényeg az, hogy ez is egy ilyen fantázia szülte ábrázolás. A képi források között a hitelesnek tekinthető ábrázolások során még megemlíteném, ez a Jacques Halottnak a képsorozata, ugye a 30 éves háború viszontagságairól készült. De képi források közé tartoznak a jogi processzusokat rögzítő miniatúrák és táblaképek is, amelyek szintén erről is volt már szó, de például kifejezetten propagandisztikus céllal és elrettentés céllal a könyvnyomtatás segítségével nagy tételben voltak már képesek röplapokat nyomtatni, amin egy ilyen képregényszerűen feltüntették azt, hogy az illető az miért és hogyan szenvedett nagyon súlyos büntetést, ugye a halálbüntetés. Itt ugye lehet látni azt, hogy ugye van egy ilyen háló kifeszítve, akkor ott valaki egy madarakkal, vagy valami kalitkákat emelget ott. Itt ugye viszik a delikvenst, és közben ugye kínvallatásnak, tehát halmazati büntetésnél ugye tortúrának van ajtaja, és akkor a végén ugye a kivégzőjén kerékbe törik. És ez pont a Franz Schmidtnek a naplója. Ugye ez az ő városában, az ő működési idő alatt történt. Ugye lehetett tudni, hogy ez a bizonyos franc szajbold, ez megölte az apját, aki éppen madárcsapdákat rakott ki az erdőben, és a kesztyűjét elhagyta, és ott van egy nyomozóhatóság, űzőbe vette és elfogták, és apagyilkosságért ez az apagyilkosság az egyik legsúlyosabb és legjobban megtorlandó bűncselekménye volt minden törvénykönyvben, így Nürnbergben is, és hát ugye ilyen szörnyű halálra ítélték az illetőt, és ugye az, hogy a nagyérdeműnek bemutassák azt, hogy micsoda szörnyű sorsot ért véget, hogy elrettentsék őket, ezért ezek a röplapok tényleg nagy tételben készültek, viszont részleteiben szintén nagyon fontos források. A különböző katonai felmérések, kataszteri térképek szintén, főleg a 18. századi állapotokat nagyon jól rögzítik, ez Magyarország szempontjából egy borzasztó fontos dolog, mert itt Körmendtől, Pécstől kezdve nagyon-nagyon sok helyen lehet kivégzőhelyeket azonosítani. Ugye ezek méretarányukat természetes vagy mesterséges tereptárgyakat, egyebeket, ezek már csak Mind, ezek már hiteles ábrázolások, ezeket alapvetően földmérők és katonai felmérők készítik. Még azt is meg lehet belőlük mondani, hogy ugye pont azért, mert egységes szabvány szerint készültek, hogy milyen építőanyagból, ugye a vörös az tégla vagy kő, a fekete az fa. Tehát például tudjuk azt, hogy a körmend, XVIII. századi kivégzőhely, ami itt van, az kőalapozású, fa felmenő oszlopok vagy kő vagy tégla felmenő oszlopokból és ugye a keresztgerendák meg fából készültek, ami megint egy teljesen bevett dolog volt. Ezeken a történeti térképeken általában a jelkulcsok is feltüntetik azt, hogy ezeket a külterületi részeken, ezeken a megnevezéseken szokták ezeket említeni, de innen tudjuk például azt, hogy Esztergomban a XVII-XVIII. században két vesztőhely működött a város mindkét végén. Székesfehérváron, tehát nagyon-nagyon sok helyen lehet így ezeket azonosítani. És hát ugye segít a kutatásban az is, hogy látható emlékek tőlünk nyugatabbra, főleg osztrák, német, kisebb részben lengyel területeken, Sziléziában, egyéb helyeken, ezek hosszú ideig megmaradtak, XVII. századi messerni kőbirtok az például egy képeslapról lett levéve, ami azért egy XX. század elején, mert ez egy ilyen furcsa dolog, hogy az ember a nyaralásból ugye hazaküldi egy szépító fának a képét, mint egyébként helyi nevezetesség, hiszen ezek a XX. század elején ezek már idegenforgalmi látványosságok voltak. Ugye a kétoszlopos bitó, a háromoszlopos bitó, akkor ez a nagyon jellegzetes kőalapozás. Az írt még Ausztriában, az azért egy érdekes, mert így is túlélheti egy vesztőhely. Ez egy XVI-XVII-XVIII. századi kivégzőhely, amit aztán a büntetőjogi átalakulással halálbüntetés, nyilvános halálbüntetés visszaszorításával ezek megszűnnek, és egyszerűen a falakat klasszul lehetett hasznosítani, és egy pásztorkunyhót csináltak belőle. Ugye rátették ezt a tetőt, és ezt így meg is lehet nézni. Aztán volt ez a nagyon sajátos dolog, a bitófák nélküli úgynevezett Hollókő. Ugye állítólag azzal kapta a nevét, hogy a delikvensek maradványai miatt messziről észre lehetett ezeket venni, merthogy a madarak köröztek fölötte meg körülötte. Gyakorlatilag a lefejezéseket, máglyahalált, egyebeket ezen végezték el. Tehát tulajdonképpen ez egy másik típus, ami szintén úgy tűnik, hogy Magyarországon is ismert és jellemző volt. Ezeknek a kutatási programoknak köszönhetően sok különböző vesztőhelyet Svájcban, Lengyelországban, Ausztriában általában ezeket a kőalapozásokat szokták megtalálni, amelyek ugye ezek már vissza vannak bontva, föld alá kerültek, elpusztultak, és ezeket kizárólag régészeti kutatások hozhatják felszínre. A régészeti jelenségek nyomai között meg lehet említeni egyrészt a columb gödröket, amivel a kiterjedést, egyebeket lehet rekonstruálni, de előkerültek kőbito alapozási tömbje, vagy a lábazati résznek a töredékei. És hát ugye az egyik legérdekesebb és a legizgalmasabb, hogy ezek a rendellenes helyzetű sírcsoportok, ugye a delikvensek, tehát az ott kivégzett bűnözőknek, vagy elítélteknek a maradványai, ez egy borzasztó fontos dolog, mert ez mindig halmazati büntetés volt. Tehát akit ott temettek el, azt kizárták a keresztény temetési és temetkezési szertartásokból, és ők így kerülnek elő, semmiképpen sem nevezhető keresztényi temetésnek, az biztos. Itt vannak a jellemzői, a közösségi temetőktől elkülönülnek, kis létszámú sírcsoportok, gyakran csoportos temetés, és nagyon minimális leletanyag, tehát egy-egy ruhatartozék, gomb, ilyesmi szokott előkerülni. Ami viszont jellemzőbb, az az, hogy teljesen esetleges, vagyis rendellenes testpozíció, oldalra fektetve, zsugorítva, hátul összekötözött kezű hason fekve, tehát éppen ahogy jött. Egyébként nagyon érdekes dolog, hogy nemcsak a kivégzetteket, hanem például az öngyilkosokat is, vagy esetleg a járványban elhunytakat is ilyen vagy ezeken a helyeken temették el. Ugye általában az erőszak gyakori nyomait a lefejezés, felnégyelés, kerékbetörés, akasztás szokott ilyenkor azért elsődlegesen, és ezt az antropológiai vizsgálatok igazolják is. Ugye a közszemlére tételnek nagyon érdekes régészeti nyoma került elő. Egyrészt az, hogy a különböző testrészeket, levágott fejet, egyebeket kitűzik és közszemlére teszik, arra is vannak elvétve régészeti bizonyítékok, de a lánccal való. Erről tudtunk korábban is, hogy vannak mindenféle rajzok erről, meg vannak visszaemlékezések, meg feljegyzések, de ez hiteles dolog volt, de régészetileg első ízben a lengyelországi Zsaganban sikerült ezt azonosítani, ahol tényleg előkerültek ezek a láncok. Azért teszik, azért akasztják fel láncra nagyon gyakran, hogy megakadályozzák azt, hogy a hozzátartozók ellopják és eltemessék a holttestet, hiszen ugye erre konkrétan törvényszövegek, meg ítéletszövegek szólnak arról, hogy az illetőt milyen hosszú ideig, nagyon hosszú ideig ott kell tartani az okozta faj, hogy elrettentő példaként szolgáljak. Ugye a testcsonkításba nem megyek bele, ez azért egy nagyon érdekes dolog, mert vannak róla ábrázolások, és vannak ilyen nagyon-nagyon kósza, ugye általában a törvényszék, ítéletszövegek kézlevágásról, egyebekről szólnak, de érdekes módon régészeti példája az borzasztóan kevés van. Ez egy Kána melletti apátság, a Kánai apátságnak Gyürky Katalin ásatása volt. Itt előkerült a temetőből, tehát rendes, jött egy olyan sír, hogy gyakorlatilag mind a két kézfeje az illetőnek le volt vágva, ott fölmerült az, hogy esetleg van, de nagyon érdekes, hogy például a magyarországi források alapvetően az orvosi célú amputációról szólnak inkább és kevésbé ezekről a testcsonkításokról, tehát ez igazából egy nagy kérdőjel. Az állattemetkezések minden ilyen lelőhelyen előkerülnek állatmaradványok, ugyanis a hóhérnak egy megszabott feladata volt az, hogy tulajdonképpen köztisztasági alkalmazott is volt, tehát az elhullott dögöket, állatdögöket, vagy esetleg egy állatvész során elhullott állatokat oda vitték ki, és a vesztőhelyen temették el. Ugye ez egy svájci példa, ahol a Veszprém környékén a ló és kutyacsontvázak is előkerültek, de például van egy magyar egy egri forrás, ami rögzíti a hóhér járandóságai között azt, hogy milyen tevékenysége mennyi jár neki, és itt azért elég szépen szerepel. A kurvának kicsapatásától, mármint a városból egy ping bort kell neki adni, de minden döglött öreg marhátul ment, az városból kiviszen 50 dénárt, satöbbi, satöbbi. A macska az csak 6 dénárt ért ezek szerint. Állatokat használtak a büntetés-végrehajtás gyakorlatában, nem csak a végrehajtás maga, hanem az előző. Ez nagyon érdekes, mert egy ilyen szidalom és gyalázólevél egyébként ez, amelyeket jellemzően a vesztőhelyekre, városkapukra, templomkapukra, egyebekre tűztek ki, és kép élte szöveges magyarázattal láttak el, hogy éppen az illető az milyen csúnya lehet, és az állatok általában itt ilyen nagyon negatív jelentéstartalomban tűnnek fel. Eleve ugye a kutya az ilyen nagyon nagy becsben tartott vadászkutyák ölebeket, egyebeket leszámítva egy egész középkorban, meg ebben az időszakban végig egy pária állatnak számított. A macskát azt nagyon gyakran gyakorlatilag a boszorkánysággal, vajákossággal vádolt személyek attribútumának tartották, és ebben bántak velük szépen. Ami nagyon érdekes, hogy ábrázolásokat is látunk, hogy ez a tulajdonképpen ez a lófarkon történő vonszolás a vesztőhelyre, illetve ez német városokban abban az időben ez jellemző volt, ez a Schindler's Carren-nek nevezett alkalmatosság, ami hogy mondjam, nagyobb csetepaték, netán tán járványok, de a kivégzések áldozata is, ugye a hóhér ezzel szállította el, és ezek az eszközök és ezek az állatok ugyanúgy tisztátalannak és ugyanúgy megvetendőnek és a rendes ember számára becstelennek tűnt, tehát mondjuk a folyóba veszett marhát azt a hóhérnak kellett a folyóból kihúznia, akár azonnal, akár egy-két-három hónap múlva el lehet képzelni ezeket a dolgokat, és ezekre a szekérekre fölpakolva el kellett vinni és megsemmisíteni és elásni. És hát ugye ez nem volt egy ilyen szívderítő tevékenység, de az ugye itt megint a jelkép szerep az egy borzasztóan fontos dolog volt. És itt van egy ilyen kis kitérő, hogy ugye a középkori állatperek. Volt egy ilyen nagyon furcsa, jellemző módon egyébként, nem tudom mennyire jellemző, de valami miatt ez kizárólag Nyugat-Európában létezett, német és francia területeken elsősorban, hogy az érett középkorban ez a kép, ez egy nagyon remek egyébként, hogyha valakit érdekel, most nem tudom pontosan ki rendezte, hogy a reklám ez a Disznó órája című film, ami erről szól, hogy egy ügyvéd azzal szembesül, hogy a XV. században egy vidéki városban ugye ott kap munkát, és hogy neki gyakorlatilag egy állatterben kell eljárnia és ítélkeznie. Ugyanis azt a jelenetet ábrázolja, amikor az állattal történő szodómia miatt, ami egyébként egy létező dolog volt, és vannak erre adatok. Az elkövetőt is, meg az áldozatot is, mármint az állatot is, ebben az esetben egy szamarat fölkötöttek, és kivégeztek. Ugye azon a XV. századi ábrázoláson látjuk azt, hogy éppen a bíró elé vezetik azt a lovat, hogy mondjon egy ítéletet, a másikon pedig egy sertést végeznek ki. És erről annyit tudunk, hogy az írásos források azt mondják, hogy valóban volt egy időszak a 13. és a 16. század között, amikor Nyugat-Európában mai szemmel nézve borzasztóan furcsa volt ez, hogy állatokat ugyanúgy bíróság elé állítottak, ugyanúgy őriztek, ugyanúgy kivégezte, az igazságügynek a személyzete a porkoláktól a hóhérig ugyanúgy felszámolta a költségeket, és ez néha nagyon, hogy mondjam, ilyen nagyon furcsa volt, hogy mit tudom én, a Svájcban 1340-es években volt egy nagyon komoly sáskajárás, pusztította el a vetést, és akkor befogtak két sáskát, és bíróság elé állították őket, úgy, mint a gyújtogatókat szokás egyébként, és ki is végezték. És ez gyakorlatilag nagyon leegyszerűsítve ez egy ilyen jogi furcsaság, arra megy vissza, hogy minden élőlény az Isten teremtménye, tehát tulajdonképpen ugyanazoknak a szabályoknak kell rájuk is alkalmazni, amit mondtam, hogy gyakorlatilag az egyházi és a világi elbírálás alá eső bűncselekmények nagyon gyakran párhuzamosan futottak. És ennek tulajdonképpen nagyon leegyszerűsítve, de ez volt az oka. Magyarországon egyébként nem volt, tehát nem tudunk se írásos forrást, se gyakorlatot, se ábrázolást, hogy ez hogyan is működhetett. És a történeti régészeti források alapján igyekeztem bejelölni, hogy szép számmal vannak vesztőhelyek Magyarországon is, amiket lehet azonosítani, helyhez kötni, de a régészeti példa az sokkal, de sokkal kevesebb. Az egyik például az aquincumi római katonai amfiteátrum területe, aminek az 1940-es években történő feltárása során néhány oda nem illő csontvázat találtak, meg bilincseket, meg ilyesmit, és ugye a történeti források alapján jöttek arra rá, amelyek többek között azokon a neveken, többek között Galgenberg az elég erős, a bitófának a helyét jelöli. Ezeken a neveken említik és bizonyítható, hogy a XVIII. században egy viszonylag rövid ideig ezen a területen a római romokon rátelepülve működött egy akasztófa. Vácon a Zichy utca 20-ban a középkori városnak a városárkon kívül, tehát az egykori középkori városon kívül találtak pár ilyen nagyon furcsa, esetenként teljesen eltérő tájolású, zsugorítva, oldalra fektetve eltemetett csontvázat, és ott az ásató kolléga, Batizi Zoli barátom, ő azt mondta, akitől a képek vannak egyébként, hogy nagyon kevés leletanyag volt, és hogy nagyon úgy tűnik, hogy ez valamilyen okból XVIII. századra teszi, és ez valamilyen okból a városárkon kívül gyakorlatilag minden ruhatartozék koporsó egyebek nélkül eltemetett, illetve bocsánat, nem eltemetett, elásott személyek, ezek valamilyen okból kiközösített bűnözők lehettek. Tehát ez egy elég jó magyar példa, ami megint mutatja. De várhatóan a derecskei városrészben az 50-es években Patai Pál ásott egy homokbányánál egy honfoglalás kori temetőt, és ott ugye sajnos erről se fotó nem maradt, mert az '50-es évek elején volt, se fotó nem maradt, se semmi, de ő nagyon jó érzékkel észrevette azt, hogy gyakorlatilag van egy pár sír, ami teljesen kilóg ebből a honfoglalás kori temetőnek a rendjéből, és ezt ő koporsós sír volt, tehát 6-7 sírt talált, és egy gomb alapján ő a XVIII. században itt működő kivégzőhelyhez kötötte ezt a dolgot. És hát ugye legutóbb a sátoraljaújhely feltárásakor, ami egy semmi köze a vesztéhez, ez egy váráshatás, ugye Ringer István vezeti már évek óta, és ott a nyíllal jelölt ponton egyszer csak elkezdtek előjönni azok ilyen furcsa, megcsonkított, ilyen össze-vissza heverő csontvázak, nem túl sok néhány darab, és hát először azt hitték egyébként, hogy ez egy ilyen második világháborús valami lehet, de hiányzott, hívták a hadisírgondozót, és hát hiányzott minden, ami ilyenkor lenni szokott. Dögcédula, egyenruha, gomb, csizma, egyebek. És a lényeg az, hogy aztán megnézték a történeti térképet, és ott valóban a történeti térképen ott jelöl egy bitófát, tehát úgy tűnik, hogy a sátoraljaújhelyi történeti forrásokból ismert két vesztője közül az egyiket találták meg. És hát ugye itt jön a nagy kérdés, és az, hogy én miért kezdtem el ilyen furcsa témákkal foglalkozni. Tulajdonképpen részben a Gróf Péternek köszönhetem egyébként, merthogy ezt igazából ő hívta fel a figyelmemet arra még réges-régen, és itt fölmerülnek kérdések, hogy fölmerül a kérdés az, hogy volt-e vesztőhely a középkori Visegrádon. És ez azért egy nagyon érdekes dolog, mert a Várkert dűlőn, ahonnan ez a furcsa leletegyüttes származik, meg ez a fotó, ez Koholuszky Júliás a 80-as években, és az egykori XIII. századi Árpád-kori falu területén ez a XIII. században a tatárjárásban elnéptelenedik, egy használaton kívüli gabonás veremben találta ezt a leletegyüttest. Ez egy negyed női csontváz, gyakorlatilag jobb medence lapát és egy anatómiai rendben egy komplett jobb láb, és hat kutyának a maradványa így rádobálva. Elsődleges megközelítés erre az volt, hogy valószínűleg esetleg netán tán fölmerült az, hogy ez valami nagyon durva büntetés lehetett, tehát esetleg egy felnégyelt illető, akire kiközösítésként és büntetésként ugye kutyákat dobáltak. Azóta ugye finomodott a dolog, az biztos, hogy az erőszak az teljesen nyilvánvaló, tehát teljesen egyértelmű. Azt nem tudjuk, hogy az illető az miben vesztette az életét. Lehet, hogy ezek a csonkítások, amennyiben ezek megállják a helyüket, ezek posztmortán történtek, tehát már a holttestet alázták meg. A kutyákkal való elásás, mert ez semmiképpen nem nevezhető temetésnek. Az megint csak egy ilyen halmazati büntetés volt, ahogy láttuk korábban is, hogy vannak erre források is. És ami nagyon érdekes, hogy úgy tűnik, hogy gyakorlatilag három kutyát szintén földaraboltak, három pedig anatómiai rendben van. És a másik pedig az időpont, mikor történt ez a dolog. Ez egy nagyon kérdéses történet, ugyanis az teljességgel kizárható, hogy egy élő, működő falunak a kellős közepén csinálják ezt egyébként. Tehát ebben nagyon következetesek a források, de a néprajz is egyébként egészen hosszú ideig, hogy ezektől a sötét dolgoktól igyekeztek magukat távol tartani. Tehát a vesztőhely is azért volt jó messze kint, mert az nem volt egy jó hely, de az, hogy egy lakóhely kellős közepén ilyen működjön, az teljesen ki van zárva. Tehát valószínűleg ez a falu már nem létezett akkor, amikor ez történt. Most az a kérdés, hogy mikor történhetett ez. Történhetett korábban is, IX. századtól vannak ilyen kutyatemetkezések, tehát kutyákkal történő temetés, de ez nem az. Tehát ez nem temetés, ez valami teljesen más dolog. Tehát valószínűleg inkább később történhetett. Majd a rádiókarbonos kormeghatározás erre majd választ fog adni. Egyetlen egy ilyen áttételes dolog van, hogy ettől a helytől nem messze, Gróf Péter ásatásából szintén előkerült egyébként két nagyon-nagyon furcsa csontváz. Erről részleteiben ő tud mesélni, de ilyen mindenféle melléklet nélkül egy ilyen árok vagy gödör szélére bedobott illető, meg egy ilyen zsugorított helyzetben elásott valaki, amire mondhatnánk azt, hogy esetleg egy őskori, mert ugye az őskori temetkezési rítusoknál van ilyen, viszont úgy tudom, hogy azt mondtátok annak idején, hogy ebben az a furcsa, hogy nagyon magasan van. Tehát, hogy ez alig a talajszint alatt volt, mint 30-40 centivel, ami egy őskori dolog esetében nagyon-nagyon furcsa. És hát akkor gyakorlatilag itt most fölmerül az a kérdés, hogy akkor volt-e vesztőhely vagy nem. Topográfiai szempontból ez a pont ez teljesen megfelelő, ha a XIV. század viszonyait tekintjük, és a XIV. században ez a rész teljesen lakatlan volt, viszont a település bevezető útján helyezkedett el, tehát az ember azon az úton továbbment, ami mellett el kellett mennie, akkor egyenesen a Salamon toronynak a kapujához jutott. És másik az, hogy egyetlen egy időszak van, ahol tudjuk azt egyébként, hogy történt egy borzasztó kísérlet és történt egy megtorlás, és az egész királyi udvar itt volt. A bíráskodástól kezdve ez kvázi az ország fővárosa volt, ez a XIV. század első fele, I. Károly vagy Anjou Károlynak az uralkodása. Pont vele történt az meg, hogy 1330-ban az Ács Valicián féle merénylet során történt egy elég durva megtorlás, tehát kivégezték ugye az egész családot kiirtották. A krónika nem ír arról, hogy pontosan hol, de mivel a visegrádi palotában történt, és ugye ilyen áttételes információk vannak, hogy a család menekülni próbált, és azonnal, hogy mondjam, elfogták őket, és rögtön kivégezték. Illetve csak abból a tényből kiindulva, hogy nincsen egyébként semmilyen történeti adat, meg forrás arról, hogy Visegrádon lenne egy ilyen a későbbiekben, de ha itt volt vesztőhely, az pont az az időszak, amikor a királyi udvar végig itt tartózkodik, illetve ez a kvázi ország fővárosa, tehát 1342-ig. És hát utána egyébként maga a Kúria is elkerül innen, és Mátyás idejéig alapvetően ez már nem tölt be fővárosi funkciókat, de a XIV. század első felében ez a nagyon furcsa kutyákkal elásott telet együttes. Persze lehet, hogy teljesen más irányba megyünk, mert lehet, hogy ez csak egy DÖK kút. De kiderülne, de valahogy nagyon érdekes ez a negyed emberi maradvány, és ez a sok kutya így egymáson, meg ezek a Péter által feltárt ilyen nagyon furcsa temetkezések a környéken, tehát remélhetőleg, hogy erre is modern tudomány segítségével fényt tudunk deríteni. És hát végezetül pedig általában kirajzolódik egy nagyon-nagyon egységes kép, ami időben is tökéletes, tehát általában Európa-szerte és Magyarországon is ezek alapvetően a 14 és 18. század között működnek, egy teljesen tudatosan kiválasztott, megszabott területre, városokon kívül magaslatokon belátható távolságban kialakított változatos formájú és méretű építmények, nemcsak bitó van fából, hanem hollókövek is vannak, meg egyebek. Meghatározott pontokon van, és nagyon úgy tűnik, hogy lásd akár a budai, akár a párizsi, akár a főbb központoknak a példáját, prágait vagy pozsonyit, egyebeket, ezek hosszú ideig, tehát adott esetben több száz évig működtek. És végül az igazságszolgáltatási reformok a büntetőjogi átalakulások korában a XVIII-XIX. században kezdik el ezeket megszüntetni és felszámolni. Mutattam a Sopronit, annak az utolsó említése 1853. Nagyon-nagyon érdekes, hogy 1853-ban ezeket elbontják. Tehát legkésőbb az 1840-es években, 1860-as évek között ezeket eltüntetik, megszűnnek azok az ítélet-végrehajtási formák jobban visszaszorulnak, nem egyik pillanatról a másikra, hanem ezek visszaszorulnak, de ugye a mentalitásbeli változásokat nagyon jól jelzi az, hogy a híres-nevezetes Déryné a naplójában leírja azt a XIX. század első felén, hogy ő azért nem szeret Egerbe járni fellépésre, meg előadásra, merthogy mindig a vesztőhely mellett megy el, és ez benne undort és borzadályt okoz. Tehát már nem ebben az időszakban, hogy a polgári társadalomban nem az elrettentés van, hanem igazából az undor van. Ugye a másik nagyon híres Pest megyei eset, hogy az 1850-es években, amikor ezt a Bogár Jani nevű betyárt ki kell végezni, akkor már nincs meg a régi, állandó helyen levő veszély, hanem egy hordozható akasztófát kell kihozni, és akkor azon a hírlapíró azon háborog, hogy a hordozható akasztófán gyakorlatilag akkor megjelenik az érdeklődő fővárosi közönség. Sörsátrat állítanak föl, fagylaltos bódé van, és hogy a hölgyek nem bírják magukat visszafogni, hogy mondjuk a felakasztott illetőt ne érintsék meg ilyen kíváncsiságból, és hogy micsoda szörnyű és micsoda közállapotok vannak meg. De nagyon jól mutatja azt, hogy ez a világ, ez már nagyon messze van ettől a XIV-XVIII. század időszakától. Elnézést, a kicsit hosszabbra nyúlt, és köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!